2010. szeptember 6. Jack Kerouac: Tristessa

De aztán Bull elmagyarázza: „Nem akar szerelmet – Ha arra a székre ráültetnéd Grace Kelly-t, arra a másikra meg Muckymuck morfiumát, én a morfiumot venném el, nem Grace Kelly-t.” (101. o. Ford: Szántai Zsolt)


1. Hogy jártam vele?

Nem hosszú, mintegy száz oldalas regény, ritkásan szedve, tehát annyi sincs.
Első nekifutásra a harmincötödik oldal táján félbehagytam. (Még mindig a Desolation Angels hatása, egyszerűen nem tudtam más hangnemre átváltani, és ez sokkal fárasztóbb.) Aztán most vasárnap majdnem egy húzásra sikerült.

2. Rövid összefoglaló, poén lelőve nem

Két fő szereplő: Tristessa, a huszonhat éves, mexikói, morfinista prosti. Jack barátunk, aki végig olyan fura deríliumszerűségben van, mint amikor az ember már sokadik napja italozik, és az ital fel már nem emeli, inkább csak kezdi agyonvágni, teljesen hülyére. És akkor ráadásul nyomnak neki morfiumot is.
Ott van még El Indio, a tuti morfinista, akit – Tristessához hasonlóan – más nem is érdekel. És Bull, az amerikai, szintén morfonista roncs.
Tehát ezek nem szubjektumok, nem jellemek, hanem uszadékfák.

3. A szerző meg a szemüvege

Bull-t csak azért említem, mert ő felbukkan az Elhagyatottság Angyalaiban is, de ott valahogy egész más képet kapunk róla. Ugyanekkora narkós, mint itt, a Tristessában, de az Elhagyatottság angyalaiban egy bájos, megbocsátó, ironikus képet kapunk, - egyszóval jó fej a fickó, na, hogy megzabálnánk! - itt meg teljes brutál kórismét. És ezt miért említem? Hát mert hogy milyen szép, hogy a szerző HANGULATÁtól, lelkiállapotától függően mennyire homokegyenest máshogy lehet láttatni ugyanazt. Ez csodaszép. (Ősz vége felé Proust-nak is újra nekifeszülünk, egyre valószínűbb, bár emlékszem, a harmadik meg a negyedik kötet első harmada után micsoda iszonyatos mélypontok.)

4. Egy párhuzam, tán nem erőltetett, mert nem erőltetem

Nehéz olvasmány, küszködős, nem adja ingyen magát. Ha viszont fölkötöttük a gatyaszárat, és kiiktattuk a háttérzajokat, akkor a szöveg erős, sűrű, töményen lírai; hogy szabad vers, azt nem mondanám, de nagyon magvas, tartalmas, mondom, figyelni is folyamatosan kell. Tényleg azért nincs itt se normális párbeszéd, se hagyományos értelemben vett narráció, mert emberi roncsok molyolnak itt, majdnem azt mondtam, hogy félig észnél, de annyira se. Megmondom, mi jutott eszembe róla, a Malcolm Lowry féle Vulkán alatt. Az se egy ifjúsági olvasmány, viszont annak ellenére, hogy kábé tízszer hosszabb, mégis könnyebb olvasmány. Úgyhogy bevallom őszintén, a kettő közül inkább azt ajánlanám.

Még egy apróság, aminek semmi jelentősége, ha már Lowry felmerült. Itt van két, angol nyelven, tehát hellyel-közzel európai által írt regény, és az állatias lealjasulás (Magyar Néphadsereg szóhasználata: Istenem!) mind a két esetben Mexikóban ment végbe. Talán ott engedi el magát igazán az európai ember? Nem tudom, lehet, hogy ezt hülyeség is, tényleg csak érdekességként említettem.

Konkl: A regényt csak olyanoknak ajánlom, akik nagyon szeretik Kerouac-ot. Kezdeni semmiképpen sem szabad ezzel.

VALAMENNYI KORÁBBI ensalchicha meg papas fritas, a tavalyi évről, ah, Isten, mondd, mit művelsz gyermekeiddel? – Szomorú együttérzéssel és sosem-szólok-bele viselkedéseddel és gyönyörűnek nem mondható arcoddal, mit teszel ellopott gyermekeiddel, akiket a saját elmédből csentél ki, hogy végiggondolj egy gondolatot, mert unatkoztál, és te voltál az Elme – nem lett volna szabad ezt tenned, Uram, Felébredettség, nem lenne szabad játszanod ezt a szenvedés-és-meghalás játékot a gyermekeiddel, saját elmédben, nem lenne szabad aludnod, nem lenne szabad fütyülnöd a zenére, táncolnod, egyedül, egy felhőn, ráüvöltve a csillagokra, amiket te teremtettél, Isten, sosem lett volna szabad kitalálnod ezeket a nevetséges, törékeny, icinyke-picinyke, gyengécske, esendő figurákat – minket, kicsike bánatosokat, minket, a gyermekeidet – Szegény, zokogó Bull – gyermek ő is, amikor beteg, és én is sírok, de Tristessa már ezt sem engedi meg magának…

Az első száz oldal után:

Az agyam eldobom, újabb

Kerouac

regény, újabb meglepetés. A Senkiháziak kemény, koncentrálós, munkás olvasása után egy olyan szórakoztató, lebegő olvasmány, mint a

Mester és Margarita

első kétszáz oldala. Magától röpködnek a lapok.

Elképesztően bölcs, önironikus derű hatja át az egészet. Leginkább

Krúdy Szent Mihály

- a nagyközönség által sajnos teljességgel ismeretlen - novelláira emlékeztet. (Keresd: A

Váci utcai hölgytisztelet

című novellásgyűjteményben. A halála előtti füzér. A kedvencemet meg itt találod.

http://krudygyula.blog.hu/2009/03/26/ferjekrol_a_felulmulhatatlan

Pedig

Krúdy

akkor már szegény volt, beteg volt, mégis azok a legderűsebb írásai, mégis teli bölcsességgel. Vagy lehet, hogy éppen a derű teszi hitelessé a bölcsességet? Mindegy, ez a fajta derű hatja át a

Dharma hobók

at is. Mondom, elképesztő meglepetés, megint valami teljesen új.

Kétszáznegyven oldal után:

A könyv eleje, az a hármasban történt hegymászás annyira tömény volt, hogy már volt egy olyan gyanúm, hogy a regény voltaképpen nem is lesz több, cselekményileg, mint az az egy hegymászás. (Az is tetszett volna.) Hiszen

Jacknél

az ember annyira hozzá van szokva, hogy húsz oldal alatt megtesz háromezer mérföldet, hat oldal alatt kiisznak két kocsmát, hogy tényleg a meglepetés erejével hatott az élményerejű hegymászás.

De aztán a hegymászás után az örök javíthatatlan stoppal egyből hazahúzott San Francisco-ból – mexikói kerülővel, naná, Jack barátunk Szegedről Pestre menet is érintené Mehikót, - Észak-Carolinába, karácsonyra, édesanyjához. Az ember elégedetten mosolyog, hiszen végülis milyen Kerouac regény lenne az, amiben nincs egy kiadós stoppolás.

Itt jön buddhista meditálás hazai pályán, aztán tűzés vissza, nyugatra, ott újabb buddhista meditálás, végül irány a hegy, ahol tíz hetet tölt, mint tűzfigyelő, hogy aztán a regényt ott tegyük le, ahol majd az Elhagyatottság angyalai kezdődik. (Felszínesen tájékozódtam buddhizmus ügyben, úgyhogy maradéktalanul tudom élvezni a dolog buddhista részét is, de Kerouac barátunk annyira kedvesen, gyerekesen nyílt; a lendületes írást olyan lelkesült boldogság hatja át, hogy nem hiszem, hogy megveszekedett ateisták ne tudnák élvezni a Buddhával áthatott oldalakat.)

És most mindenfajta további agyalás helyett inkább idézetek, kedvcsinálónak.

Rögtön a

Dharma

hobók elején egy sziporka. Bájos önirónia, ugyanakkor elképesztő tömörséggel és pontossággal foglalja össze a buddhizmus lényegét is. A nyilván angolban is remek bemondás a Munka Hőse áthallás miatt magyarul talán még nagyobbat is durran. (Fordítók: Szántai Zsolt, Jónás Zsolt, gratula, ezúton is, ezúttal is. Meg köszönet. Egyébként ígérem, hamarosan jelentkezek olyan beszámolóval is, ami nem lefordított kötetek alapján készül, de miért ne olvassuk magyarul, ami megvan, pláne, ha ilyen nagyszerűek azok a fordítások? De amúgy már megrendeltem a Town and a City-t, a Maggie Cassidy-t meg a Wake Up-ot.)

…Akkoriban eléggé eltökélt hangulatban éltem, és ez a határozottság kiterjedt a vallásosságomra is: szinte a tökélyig fejlesztettem a saját kis szertartásaimat és hitbéli megnyilvánulásaimat. Azóta persze eltelt egy kis idő, és már egy kicsit álszent lettem, már ami az imákat és hasonlókat illeti. Álszent, fáradt és cinikus. Talán azért, mert megöregedtem, és ezzel párhuzamosan közömbössé váltam… De akkor még tényleg hittem abban, hogy valóban létezik jóság és jótékonyság, alázat ás odaadás, semleges nyugalom és bölcsesség, meg persze áhítat is, és hittem abban, hogy valójában régimódi bhikkhu vagyok, aki modern ruhába öltözötten vándorol a világban (általában a New York, Mexico City és San Francisco által határolt háromszögön belül), méghozzá azért, hogy újra és újra megforgassa az Egyetlen Valóság, a Dharma Szent Kerekét, és elegendő érdemet gyűjtsön össze ahhoz, hogy Buddhává, vagyis Megvilágosodottá váljon, s ezzel kiérdemelje a Paradicsom Jövőbeli Hőse címét.
(Dharma hobók, 8. oldal alja.)

Mondom, ez a

Dharma hobók

rettentően derűsen, jókedvűen indul, máris itt a következő életerős beszólás:

…Japhy is felolvasta pár versét, például azt is, amit a prérifarkasról, az észak-amerikai prériken lakó indiánok által istenként tisztelt lényekről (azt hiszem, tényleg istenként tisztelik) írt, vagy talán Kwakiutl-ról, vagy ki a francról, aki az északnyugati indiánok istene, vagy mi a jóisten volt.”
(19. oldal alja.)

És egy mondat, aminek a láttán a felismerés örömével kiáltottam fel:

„ - Amikor belépsz ebbe a házba, le kell húznod a cipődet. Láttad a matracaimat? Nem szeretném, ha kárt tennél bennük a cipősarkaddal.
Engedelmesen lekaptam a lábamról puha talpú, kék vászoncipőmet, és kitettem az ajtó elé.”

És hogy mi nálam ez a felismerés öröme? Hogy íme, itt a kronológiai sorrend, a folyamatosság. Ezt a kék vászoncipőt akkor vette, amikor (Az elhagyatottság angyalaiban) lejött tíz hét után a hegyről, és egy cipőboltba betérve a szétment bakancs helyett – igen! – kék vászoncipőt vett.

Büszke is volt rá, egyébként, erreföl egy oldallal később valamelyik ezeréves lelkibarát persze, hogy rögtön lefikázta a kérdéses lábbelit, mondván, buzik hordanak ilyet.

29. o.

A poén itt az, hogy Japhy, a fő buddhista hogyan aktualizálja az ezeréves verset. A rövid idézet kontextusa ugyanis az, amikor megbeszélik egy kínai vers fordítását.

- Ray, figyelj. Ezt hallgasd meg! „A hegyekben hideg van, mindig hideg volt, s nemcsak idén.” Látod? A fickó magasan volt! Legalább tizenkét-étizenháromezer láb magasságban, vagy még feljebb. Figyelj! „Hull a hó és a jég, a sötét szakadékokban álló fák ködöt okádnak, június végén jelennek meg az első fűszálak, a levelek már augusztus végén hullani kezdenek, és én mégis olyan jól érzem magam itt, mintha szeren lennék…”
- Micsodán? Szeren?
- Ez a saját fordításom. A költő itt azt mondja, hogy: „olyan jól érzem magam itt, mint az élvhajhájszók odalent, a városban.” Szerettem volna valamivel modernné tenni a fordításomat.”

Ja, még a

Szőke bombázó

című elbeszélés is felidéztetik, rögtön ráismerünk a fehér fürdőruhás szőke bombázóra a Lincoln-ban.

Hogyan nyilatkozik az egyik – a vallási témát illetően - kétkedő, miután rendeztek egy kis szexpartit a hercegnő művésznevű hölggyel.

„-Tudod, néha a megvilágosodás szikráit vélem felfedezni abban, amit mondani próbálsz, de hidd el, a hercegnő sokkal jobban hozzásegített a lényeg megértéséhez, mint ezek a szavak.” 44. o.
 

Rövid ars poetica-szerűség, szép:

„ Aztán imádkoztam Istenhez, vagy Tathágatához, hogy elegendő időt adjon nekem, meg elegendő értelmet, elegendő erőt ahhoz, hogy el tudjam mondani az embereknek azt, amit én már tudtam (erre még most sem vagyok képes), hogy ők is tudják, amit én tudok, és ne aggódjanak, ne essenek kétségbe.” 45. o.
 

Saját szavaival adja meg a megoldást, hogy miért lehetett szeretni akkor, és hogy ma valahogy miért lehet hozzá menekülni. Mert hozzá lehet. A tévéshowk, megasztárok, a celebek, a pletykamagazinok uniformizáló, az emberi agyat, az emberi érintkezést – mert a kommunikációt – béklyózó világa elől. A vidám regényben váratlanul egy kis extrém metal:

(Ha valaki azt mondja, demagóg, ám legyen, nem vitatkozom.)

Az egyetemek ugyanis nem egyebek, mint a középosztálybeli, egyéniséggel nem rendelkező kis senkik neveldéi. Ezeknek a senki-neveldéknek a leglényege a campusok közvetlen közelében mutatkozik meg, azokban a negyedekben, amelyekben csinos és elegáns, gondozott gyepszőnyeggel körülvett házak állnak, amelyek mindegyike rendelkezik ez közel azonos nappalival, amely nappalik mindegyikében megtalálható egy televízió, amelyben mindenki ugyanazt nézi, és ettől ugyanezt gondolja, miközben a világ Japhyjai kalandozni mennek a vadonba, hogy mehallják a vadon valódi szavát, hogy megtalálják a csillagok eksztázisát, felfedezzék és megfejtsék arcnélküli, csodák nélküli, satnyuló civilizációnk eredetének rejtélyes titkait. 49.o.


„…Fura fazon volt ez a Morley. Egyszer, azután, hogy megtudta, hogy Alvahnak nincs igazi ágya a házban, váratlanul betoppan hozzánk (úgy jelent meg, akár egy kísértet), éppen akkor, amikor ártatlanul, mit sem sejtve ébredeztünk és kávézni készültünk. Betoppant és hozott magával egy hatalmas franciaágyat, fene se tudja, hol szerezte. Akkora ágy volt, hogy ketten is alig bírtuk kicipelni a fészerbe, miután elment… 52.o.

 

A hegymászás közben alvóhelyet keresnek:

„Az ösvény végénél elterülő rét olyan szép volt, hogy megjegyeztem:
- Haver, ezt nézd meg! – Álomba illő rét, fenyőfák az egyik szélénél,a tó, a tiszta, friss levegő, az aranyszínűre festődő délutáni felhők… - Mi lenne, ha itt éjszakáznánk? Még sosem láttam ennél szebb helyet.
- Á, ez semmi. Oké, jól néz ki, de reggel arra ébrednénk, hogy három tucat vakációzó tanítónő süti a szalonnát alábunknál. Ahová mi készülünk, ott egyetlen embei lény sem lesz rajtunk kívül. Ha mégis találunk ott valakit, változzak pöttyös lófasszá!” (80.o.)
 

Kontextus: Mielőtt Japhy elindul Japánba, a buddhista kolostorba:

- Tényleg, mit fogsz hordani a rendházban?
- Olyan Csang-dinasztia stílusú fekete, hosszú csuhafélét, amitől az ember keletinek érzi magát.
- Alvah szerint a hozzánk hasonlók azért hordanak köntöst, mert keletiesek akarnak lenni, de eközben a keletiek a szürrealizmusról, Charles Darwinról olvasgatnak, és nyugati stílusú öltönyben járnak. 228.o.
 

Volt még kijelölve egy-két idézet, de inkább hagyom. Ha valaki elolvasná, ne lőjek le több poént.

Végezetül annyit, hogy amikor az utolsó oldalánál letettem, a legszívesebben máris folytattam volna az Elhagyatottság angyalaival, amit jó két hete olvastam el, csak azért nem tettem, mert van még olvasatlan magyarul is.

„- Mindegy - jegyezte meg Alvah -, úgyis mindig, mindennek sírás a vége.” (242.o.) )

Pedig

Krúdy

akkor már szegény volt, beteg volt, mégis azok a legderűsebb írásai, mégis teli bölcsességgel. Vagy lehet, hogy éppen a derű teszi hitelessé a bölcsességet? Mindegy, ez a fajta derű hatja át a

Dharma hobók

at is. Mondom, elképesztő meglepetés, megint valami teljesen új.

Kétszáznegyven oldal után:

A könyv eleje, az a hármasban történt hegymászás annyira tömény volt, hogy már volt egy olyan gyanúm, hogy a regény voltaképpen nem is lesz több, cselekményileg, mint az az egy hegymászás. (Az is tetszett volna.) Hiszen

Jacknél

az ember annyira hozzá van szokva, hogy húsz oldal alatt megtesz háromezer mérföldet, hat oldal alatt kiisznak két kocsmát, hogy tényleg a meglepetés erejével hatott az élményerejű hegymászás.

De aztán a hegymászás után az örök javíthatatlan stoppal egyből hazahúzott San Francisco-ból – mexikói kerülővel, naná, Jack barátunk Szegedről Pestre menet is érintené Mehikót, - Észak-Carolinába, karácsonyra, édesanyjához. Az ember elégedetten mosolyog, hiszen végülis milyen Kerouac regény lenne az, amiben nincs egy kiadós stoppolás.

Itt jön buddhista meditálás hazai pályán, aztán tűzés vissza, nyugatra, ott újabb buddhista meditálás, végül irány a hegy, ahol tíz hetet tölt, mint tűzfigyelő, hogy aztán a regényt ott tegyük le, ahol majd az Elhagyatottság angyalai kezdődik. (Felszínesen tájékozódtam buddhizmus ügyben, úgyhogy maradéktalanul tudom élvezni a dolog buddhista részét is, de Kerouac barátunk annyira kedvesen, gyerekesen nyílt; a lendületes írást olyan lelkesült boldogság hatja át, hogy nem hiszem, hogy megveszekedett ateisták ne tudnák élvezni a Buddhával áthatott oldalakat.)

És most mindenfajta további agyalás helyett inkább idézetek, kedvcsinálónak.

Rögtön a

Dharma

hobók elején egy sziporka. Bájos önirónia, ugyanakkor elképesztő tömörséggel és pontossággal foglalja össze a buddhizmus lényegét is. A nyilván angolban is remek bemondás a Munka Hőse áthallás miatt magyarul talán még nagyobbat is durran. (Fordítók: Szántai Zsolt, Jónás Zsolt, gratula, ezúton is, ezúttal is. Meg köszönet. Egyébként ígérem, hamarosan jelentkezek olyan beszámolóval is, ami nem lefordított kötetek alapján készül, de miért ne olvassuk magyarul, ami megvan, pláne, ha ilyen nagyszerűek azok a fordítások? De amúgy már megrendeltem a Town and a City-t, a Maggie Cassidy-t meg a Wake Up-ot.)

…Akkoriban eléggé eltökélt hangulatban éltem, és ez a határozottság kiterjedt a vallásosságomra is: szinte a tökélyig fejlesztettem a saját kis szertartásaimat és hitbéli megnyilvánulásaimat. Azóta persze eltelt egy kis idő, és már egy kicsit álszent lettem, már ami az imákat és hasonlókat illeti. Álszent, fáradt és cinikus. Talán azért, mert megöregedtem, és ezzel párhuzamosan közömbössé váltam… De akkor még tényleg hittem abban, hogy valóban létezik jóság és jótékonyság, alázat ás odaadás, semleges nyugalom és bölcsesség, meg persze áhítat is, és hittem abban, hogy valójában régimódi bhikkhu vagyok, aki modern ruhába öltözötten vándorol a világban (általában a New York, Mexico City és San Francisco által határolt háromszögön belül), méghozzá azért, hogy újra és újra megforgassa az Egyetlen Valóság, a Dharma Szent Kerekét, és elegendő érdemet gyűjtsön össze ahhoz, hogy Buddhává, vagyis Megvilágosodottá váljon, s ezzel kiérdemelje a Paradicsom Jövőbeli Hőse címét.
(Dharma hobók, 8. oldal alja.)

Mondom, ez a

Dharma hobók

rettentően derűsen, jókedvűen indul, máris itt a következő életerős beszólás:

…Japhy is felolvasta pár versét, például azt is, amit a prérifarkasról, az észak-amerikai prériken lakó indiánok által istenként tisztelt lényekről (azt hiszem, tényleg istenként tisztelik) írt, vagy talán Kwakiutl-ról, vagy ki a francról, aki az északnyugati indiánok istene, vagy mi a jóisten volt.”
(19. oldal alja.)

És egy mondat, aminek a láttán a felismerés örömével kiáltottam fel:

„ - Amikor belépsz ebbe a házba, le kell húznod a cipődet. Láttad a matracaimat? Nem szeretném, ha kárt tennél bennük a cipősarkaddal.
Engedelmesen lekaptam a lábamról puha talpú, kék vászoncipőmet, és kitettem az ajtó elé.”

És hogy mi nálam ez a felismerés öröme? Hogy íme, itt a kronológiai sorrend, a folyamatosság. Ezt a kék vászoncipőt akkor vette, amikor (Az elhagyatottság angyalaiban) lejött tíz hét után a hegyről, és egy cipőboltba betérve a szétment bakancs helyett – igen! – kék vászoncipőt vett.

Büszke is volt rá, egyébként, erreföl egy oldallal később valamelyik ezeréves lelkibarát persze, hogy rögtön lefikázta a kérdéses lábbelit, mondván, buzik hordanak ilyet.

29. o.

A poén itt az, hogy Japhy, a fő buddhista hogyan aktualizálja az ezeréves verset. A rövid idézet kontextusa ugyanis az, amikor megbeszélik egy kínai vers fordítását.

- Ray, figyelj. Ezt hallgasd meg! „A hegyekben hideg van, mindig hideg volt, s nemcsak idén.” Látod? A fickó magasan volt! Legalább tizenkét-étizenháromezer láb magasságban, vagy még feljebb. Figyelj! „Hull a hó és a jég, a sötét szakadékokban álló fák ködöt okádnak, június végén jelennek meg az első fűszálak, a levelek már augusztus végén hullani kezdenek, és én mégis olyan jól érzem magam itt, mintha szeren lennék…”
- Micsodán? Szeren?
- Ez a saját fordításom. A költő itt azt mondja, hogy: „olyan jól érzem magam itt, mint az élvhajhájszók odalent, a városban.” Szerettem volna valamivel modernné tenni a fordításomat.”

Ja, még a

Szőke bombázó

című elbeszélés is felidéztetik, rögtön ráismerünk a fehér fürdőruhás szőke bombázóra a Lincoln-ban.

Hogyan nyilatkozik az egyik – a vallási témát illetően - kétkedő, miután rendeztek egy kis szexpartit a hercegnő művésznevű hölggyel.

„-Tudod, néha a megvilágosodás szikráit vélem felfedezni abban, amit mondani próbálsz, de hidd el, a hercegnő sokkal jobban hozzásegített a lényeg megértéséhez, mint ezek a szavak.” 44. o.
 

Rövid ars poetica-szerűség, szép:

„ Aztán imádkoztam Istenhez, vagy Tathágatához, hogy elegendő időt adjon nekem, meg elegendő értelmet, elegendő erőt ahhoz, hogy el tudjam mondani az embereknek azt, amit én már tudtam (erre még most sem vagyok képes), hogy ők is tudják, amit én tudok, és ne aggódjanak, ne essenek kétségbe.” 45. o.
 

Saját szavaival adja meg a megoldást, hogy miért lehetett szeretni akkor, és hogy ma valahogy miért lehet hozzá menekülni. Mert hozzá lehet. A tévéshowk, megasztárok, a celebek, a pletykamagazinok uniformizáló, az emberi agyat, az emberi érintkezést – mert a kommunikációt – béklyózó világa elől. A vidám regényben váratlanul egy kis extrém metal:

(Ha valaki azt mondja, demagóg, ám legyen, nem vitatkozom.)

Az egyetemek ugyanis nem egyebek, mint a középosztálybeli, egyéniséggel nem rendelkező kis senkik neveldéi. Ezeknek a senki-neveldéknek a leglényege a campusok közvetlen közelében mutatkozik meg, azokban a negyedekben, amelyekben csinos és elegáns, gondozott gyepszőnyeggel körülvett házak állnak, amelyek mindegyike rendelkezik ez közel azonos nappalival, amely nappalik mindegyikében megtalálható egy televízió, amelyben mindenki ugyanazt nézi, és ettől ugyanezt gondolja, miközben a világ Japhyjai kalandozni mennek a vadonba, hogy mehallják a vadon valódi szavát, hogy megtalálják a csillagok eksztázisát, felfedezzék és megfejtsék arcnélküli, csodák nélküli, satnyuló civilizációnk eredetének rejtélyes titkait. 49.o.


„…Fura fazon volt ez a Morley. Egyszer, azután, hogy megtudta, hogy Alvahnak nincs igazi ágya a házban, váratlanul betoppan hozzánk (úgy jelent meg, akár egy kísértet), éppen akkor, amikor ártatlanul, mit sem sejtve ébredeztünk és kávézni készültünk. Betoppant és hozott magával egy hatalmas franciaágyat, fene se tudja, hol szerezte. Akkora ágy volt, hogy ketten is alig bírtuk kicipelni a fészerbe, miután elment… 52.o.

 

A hegymászás közben alvóhelyet keresnek:

„Az ösvény végénél elterülő rét olyan szép volt, hogy megjegyeztem:
- Haver, ezt nézd meg! – Álomba illő rét, fenyőfák az egyik szélénél,a tó, a tiszta, friss levegő, az aranyszínűre festődő délutáni felhők… - Mi lenne, ha itt éjszakáznánk? Még sosem láttam ennél szebb helyet.
- Á, ez semmi. Oké, jól néz ki, de reggel arra ébrednénk, hogy három tucat vakációzó tanítónő süti a szalonnát alábunknál. Ahová mi készülünk, ott egyetlen embei lény sem lesz rajtunk kívül. Ha mégis találunk ott valakit, változzak pöttyös lófasszá!” (80.o.)
 

Kontextus: Mielőtt Japhy elindul Japánba, a buddhista kolostorba:

- Tényleg, mit fogsz hordani a rendházban?
- Olyan Csang-dinasztia stílusú fekete, hosszú csuhafélét, amitől az ember keletinek érzi magát.
- Alvah szerint a hozzánk hasonlók azért hordanak köntöst, mert keletiesek akarnak lenni, de eközben a keletiek a szürrealizmusról, Charles Darwinról olvasgatnak, és nyugati stílusú öltönyben járnak. 228.o.
 

Volt még kijelölve egy-két idézet, de inkább hagyom. Ha valaki elolvasná, ne lőjek le több poént.

Végezetül annyit, hogy amikor az utolsó oldalánál letettem, a legszívesebben máris folytattam volna az Elhagyatottság angyalaival, amit jó két hete olvastam el, csak azért nem tettem, mert van még olvasatlan magyarul is.

„- Mindegy - jegyezte meg Alvah -, úgyis mindig, mindennek sírás a vége.” (242.o.)

2010. szeptember 2. Vélemény Kerouac-ról, a szocializmust építő Magyarországon, 1967-ben illetve 1982-ben (Tulajdonképpen majdnem bájos, de mégis inkább bicskanyitogató)

Üvöltés antológia, 1982
Részlet a kötet elejéről, az odabiggyesztett 1967-es kiadás bevezetőjéből:

”Faulkner gyengébb műveire emlékeztetnek némileg a beatregények, de íróik nem mindig győzik felszültséggel, atmoszférával ellensúlyozni az alaktalanságot, a kidolgozott regényszálak hiányát. Ahol ez sikerül, kitűnő részek születnek, mint Kerouac első regényeiben, az On The Road-ban és a The Subterraneans-ban. Egy autótúra megjelenítése, meleg nyári éjszakán, holdfényes országúton, zsoltárokat éneklő, meztelenre vetkőzött beatekkel a kocsiban - egy dzsesszzenekar hangszereinek és a táncosok transzának felidézése – egy újság szélére írt „Filozófiai” költemény komikus és megrendítő születése: ilyen és hasonló képeket, jeleneteket visz magával az ember, más részletek viszont belevesznek a patetikus mondatok áradatába, ahol az a legnagyobb baj, hogy a szavak eltakarják, amit ki kellene fejezniük.” (15.o.)


A 82-es kiadás utószava:
„A többiek?
Kerouac meghalt. Viszonylag fiatalon, de – kegyetlen tételezés – nem biztos, hogy időnek előtte. Könyveit, még a nevezetes Úton-t is ma olvasva, bizonyossá erősödik feltevésünk, hogy ahogy azt e kötet hajdani előszavában megfogalmaztuk: ez a próza szociológiai dokumentumnak jelentékenyebb, mint regényszövegnek. Túl sok a rögtönzés, az akart-akaratlan ösztönösség, rengeteg az önismétlés, és túl kevés a tervszerű műhelymunka.” (314.o.)

A szerző neve is ott van, de fedje jótékony homály a nevét.

Hogy mi jut eszünkbe erről?

1. Egy graffiti:
God is Dead.
Nietzsche.

Válasz:
Nietzsche is Dead.
God.

2. Meg az, hogy a nyár végén, az angol magyar barátságos előtt Alan Shearer úgy nyilatkozott, hogy ez a szerdai mérkőzés teljességgel felesleges, szombaton indul a bajnokság, senki se veszi komolyan. Amikor ezt felvetették a Nemzeti Sportban Verebes Józsefnek, ő úgy replikázott, hogy őt abszolúte nem érdekli, hogy Alan Shearer mit beszél.
Én akkor kapásból röhögőgörcsöt kaptam, és elképzeltem, hogy megkérdezik Alan Shearer-t, hogy mi a véleménye arról, hogy Magyarországon, (in Hungary) Mr. József Verebest nem érdekli, hogy ő mit mond. Shearer szerintem azt kérdezte volna vissza: Who the f-ck is Mr. Verebes?

2010. szeptember 1. Kerouac: Senkiháziak

Mottó: ("Ó, öregem, te nem is tudod, mennyire oda volt Charles Swann az ő csajaitól-!" mondta egyszer nekem Cody... "Az lehetetlen, hogy Marcel Proust buzi lett volna, és megírja azt a könyvet!").
Az elhagyatottság angyalai, 177. o. Fordította Kepes János és Szántai Zsolt)

Jack Kerouac: Swann szerelme (L’Amour de Swann)
Marcel Proust: Senkiháziak (The Subterraneans)

A provokatív csere nem tévedés, nem hiba, mindössze arra utal, hogy a mind két regény lebilincselő alapossággal dolgozza fel egy gyötrelmes szerelem történetét. A „buksz rám, úgyhogy teszek rád” fázistól a „most már nem teszek rád, ettől nyeregbe kerülsz,” ívén keresztül az „úgyhogy most már én bukok rád, és te teszel rám” végjátékig.

Ugyanakkor néhány – még mindig túl kevés, de ezen dolgozom – műve olvasása után én elfogadom Kerouac saját állítását, hogy voltaképpen az Eltűnt idők nyomábant akarja újraalkotni, más korban, más helyen, más sebességben, konflis helyett Buickban, más alapállásból. (A vonat, az stimmel mind a két életműben, de Marcel barátunk pihegő utas, Jack pedig vagy fékező vagy bliccelő, tehervonaton.) Amennyiben ezt az állítást elfogadjuk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Senkiháziak a végül össze nem fésült regényfolyamban hasonlóképpen kiemelhető, betét a regényfolyamban, ahogy a Swann szerelme Proust-nál.

A könyvet mindjárt kétszer olvastam el.
Ennek az elsődleges oka az, hogy még mindig Az elhagyatottság angyalai – Átutazóban hatása alatt voltam, elvarázsolva, és fél szemmel még visszafelé pillogtam, hogy de kár, hogy ez nem az. A 180 oldalas könyvecske úgy a felénél kezdett el igazán beindulni, akkor lett húzása, úgyhogy amikor megrendültem letettem, rögtön el is kezdtem az elejét, hogy mégiscsak legyen világos az is, amit nem elég koncentráltan olvastam, és ha már újra elolvastam az első felét, akkor már nem volt szívem megállni, befejeztem még egyszer.
Az azonnali újraolvasás egyébként is ajánlott a mű szerkezete folytán, hiszen folyton előre-hátra utal, nevek bukkannak fel elején is, a vége felé is, és az újraolvasásnál minden varázslatosan a helyére kerül.
A szöveg rendkívül erős, majdhogynem lírai.
Azt is olvastam, hogy Jack ezt három nap alatt vetette papírra, ami engem illet, én ezt speciel nem hiszem el, mert túl jónak tűnik ahhoz, de persze a fene tudja. Ha meg hiúsági kérdés, akkor legyen, legyen csak Jack álszerény, van mire.

A két írást azért tudtam pároztatni, mert egy konkrét szerelmen keresztül természetesen örök konfliktust feszeget.
Jack azon bukik, hogy disznó mód kocsmázik, megy ezerrel, ritkán van cérnája megülni a barátnő mellett, otthon. Aztán a csaj ezzel (meg az ebből fakadó számos megaláztatással) végül besokall, Jack barátunk pedig – miután késő - szívszakadva idézi fel az emlékét, lelkiismeretfurdalás hegyekkel leöntve, ugyanakkor az olvasóban egy pillanatra sem merül fel bennünk a kétely, hogy lehetett volna-e máshogy.

(Érdekesség: éppen tegnap néztem két kislányommal a Shrek 3-at, ott ugyanez volt a probléma. Az eredmény fordított, Shrek tehát a családi tűzhely mellett tette le voksát. A lista persze a végtelenségig folytatható lenne.)

Hogyan is csúszik el a főhős, miközben a barátnő mellette fészkelődik, menne már haza. (Senkiháziak, Kepes János - káprázatos - fordítása)
Akkor is, mint mindig, a Mask-ban kezdődött.
Ezek az éjszakák, csupa csillogó remény, gyerünk, ugorjunk fel a barátainkhoz, mindenféle dogok, telefonok csörögnek, emberek jönnek-mennek, kabátok, kalapok, mondatok, diadalmas beszámolók, a nagyváros izgalmai, egy rund sör, még egy rund sör, a beszélgetés egyre gyönyörűbb, izgalmasabb, kipirult-izgatottabb, megint egy rund, éjféli órán, később, a kipirult, boldog arcok most bevadulnak, hamarosan akad egy ringatózó haver du déubab bab átütő siker, füst, részeg, éjjeli bohóc, végül aztán odavisz a csaposhoz, mint Eliot látnoka, IDEJE KÖZELEBB KERÜLNI A TŰZHÖZ - többé kevésbé ilyen hangulatban érkezünk meg a Mask-ba.
132.o.

2010. augusztus 20. My friend, Jack

Mottó: A tegnapi, saját e-mailem barátoknak: „Tegnapelőtt éjjel Kerouac-kal álmodtam. Ezúttal öt deci bor, egy liter szóda után írok nektek.
A dugó kihúzása után kezdtem el Az elhagyatottság angyalait, - amit immáron rendes áron rendeltem meg, ez ugyanis asz Átutazóban első fele, vagy része, vagy mi - mintegy hatvant oldalt olvastam belőle.
Mindjárt be kell fejezni, mert lemegy a nap, és nem tudok tovább dohányozni.
Lényegezem: nem hittem volna, hogy olvasok még életemben olyat, amin meg leszek lepve, nem hittem, hogy életemben valaha még lenne kedvem csápolni könyvnek. (Az extreme metal az más. Olcsóbb.)” (folyt. A végén.)


Gyerekek, talán el tudom magyarázni a varázsát. Az igaz, hogy nem kevesebb, viszont nem is több mint egy liter bor után próbálom.
Jack barátunk regényei, írásai voltaképpen egy olyan regényfolyamot képeznének, mint a prousti kudarc. Az egyik kötet előszavában az egyik női szereplő megírja, - mármint a valódi, aki a regényben felbukkan, pozitív figura, szereti Jack-et -, hogy Jack egyébként azt tervezte, hogy nyugdíjas éveiben – When I’m sixty-four, ugye? – majd összefésüli, és egy új, beat Eltűnt idők nyomában formátumban egyesíti az egészet. (Nevek, satöbbi.)
Ugyanakkor az élet szerelmesének, Jack barátunknak az írásművészete egy danse macabre. Vagyis pokoltánc, vagy haláltánc, vagy mi a fene, van ilyen Madách Imre szerzőnknél is.
Jack barátunk hihetetlen szeretettel öleli keblére Jézust is, és Buddhát is. Elsősorban Buddhát, de Jézust is, tökéletes összhangban velem, az egyébként a vallások iránt megértő szurkolói hozzáállással rendelkező, ám sajnos mégis ateista alakkal. Mert Jack bár elképesztően jó dolgokat idéz Buddhától, tökéletesen érti Jézust, ennek ellenére, - és most kénytelen vagyok valami Kosztolányi versből idézni, nem pontosan és nem szívesen, de – mégis nagyjából az igaz rá, amit KD írt az anyáról: „Ó, én nagyon sokakat szerettem, én vágytam arra, vágytam erre, de – itt cseszek el valamit – aki nagyon szeretett, anyám az életet szerette.”
Kerouac barátunk az életet szereti, és attól van halálra rémülve, hogy meg fog halni. Innen a bánat és a szomorúság, ugyanakkor innen a – nem mindig, inkább szakaszosan, mert sokszor hetekig józan ám – élethabzsolás, és – nem utolsósorban innen az az elképesztő empátia, az a szívfacsaró emberábrázolás.

„Felnéztem, a csillagok odafönt ugyanúgy ragyogtak, mint korábban, idelent meg ugyanúgy megvolt az elhagyatottság, és megvoltak az angyalok is, akik nem tudták, hogy angyalok –
És Sarina meg fog halni –
És én is meg fogok halni, te is meg fogsz halni, valamennyien meg fogunk halni, idővel még a csillagok is kihunynak, egyik a másik után.”
(Az elhagyatottság angyalai, 141. o. Ford: Kepes János és Szántai Zsolt.)
Vagy.
(Kontextus: Vesz egy újságot, miután tíz hetet töltött egyedül, egy hegyen)
„Arról is olvastam hogy Eisenhower a kampánybeszédeik során vonatokról integetett, meg arról, hogy Adlai Stevenson mennyire elegáns, mennyire becstelen, mennyire büszke – olvastam az egyiptomi lázongásokról, az észak-afrikai lázongásokról, a Hong Kong-i lázongásokról, a börtönlázadásokról, a mindenütt zajló, pokoli lázadásokról, az elhagyatottság miatti lázadásokról – angyalok lázadoztak a nagy semmiért.” (U.o. 144.)

(Kontextus: Jazzhallgatás alatt)
"Mert megbolondul az ember attól a sok komor pofától, nincs más igazság, csak a zene – nincs más értelme, csak hogy nincs értelme – A zene elvegyül a szívverés világegyetemében, az ész vergődéséről meg is feledkeztünk.” (Uo. 151.)

Kérem szépen, ez gyönyörűen szól, természetesen valahol óriási tévedés, de mégis: ennél jobb ritkán kell.

Olvassatok Kerouac-ot.

Ja, és ahogy tegnap írtam, lassan úgy érzem, elmaradott vagyok, hogy nincsen egyetlen szaros tetoválásom sem, és valami mintha már kéne.
Tegnapi email, csak hogy mindenki értse:
„…Mindenki kezd teli lenni tetoválásokkal, már magam is kezdtem elgondolkodni, hogy kéne valamit. Lányaim nevei: snassz. Zenekarnév: mulandó. (A King Crimson ugyan nem, de azt meg kutya nem érti. Meg ha már nem a lányaim neve, akkor miért a Crimson? Vagy ha Crimson, akkor meg az I talk to the wind-ből valamelyik sor, de az meg hosszú.)
De Kerouac most közel jár, boka fölé vagy - nem izmos: kövér - vállra.)”

No, ma estére beugrott. Tegnapelőtt még azon malmoztam, hogy legyen Kerouac – C’est moi. Viszont ez túl önzőnek, félrevezetően nagypofájúnak, alázattalannak tűnt.
Ma este rájöttem: vagy azt kéne odatetkózni, hogy „Kerouac is not dead”, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azt, hogy „Kerouac is dead.”
Ettől függetlenül ne vegyetek rá mérget, hogy el is megyek valami szalonba, és tényleg tetováltatok. De hogy a maradék, lefordítatlan Kerouac-ot megveszem angolul, az tuti.

2010. augusztus 14. Jack Kerouac: Átutazóban

Az Útont természetesen néhány évente mindig újra és újra elolvastam, ahogy illik, szerettem is, de csak valamennyire, amikor a Nagy könyv idején barátokkal csináltunk ötvenes listákat, lehet, hogy az ötvenben sem volt benne. (Nálam a világirodalom listán a Mester és Margaríta volt az éllovas, a magyaron meg a Boldogult Úrfikoromban.)
Egyszer pár éve megpróbálkoztam a Doktor Sax-szal, de biztos hangulatom se volt hozzá, két-három oldal után elhajítottam a szoba sarkába.
Most viszont, tegnap, a nagy leárazás láttán - ez például 2500 helyett 750 forint - gyorsan megvettem három regényét. Az Átutazóbant azonnal el is kezdtem, a felénél járok, és csak annyit szeretnék elmondani, hogy el vagyok képedve. A dolog nagyjából ugyanazt, mint az Úton, csavargás, kalandok, piálás, másnaposságok, csajozás, de maga a könyv sokkal jobb, sokkal erősebb, mint az Úton.
És most csodálkozom is, hát miből gondoltam, hogy pont a leghíresebb lenne a legjobb? Írókban sem a legnépszerűbb a legjobb, sok zenekarnak éppenhogy a nem népszerű lemeze a jó, satöbbi.
A lényeg: bátran ajánlom a könyvet mindenkinek.

Gyorsan idemásolok belőle három részletet is, jellemzőek. Kettő vidám, egy meg rettenetes, ez általában is jellemző, az ember hol a röhögéstől szakad meg, hol meg a szíve.

„Vanum biztos volt abban, hogy Raphael nagy költő, ezért azon a délutánon elvitte őt egy koktélpartira a Cleopatra’s Needle-be, miközben én a nappaliban vergődtem, verseket írtam, és a kisebb lánnyal (14), meg a nagyobbikkal (18) beszélgettem, és azon töprengtem, vajon hol tarthatjk a Jack Danielsüket, amit később meg is találtam.” (80.o.)

„Deni régimódi francia raconteur és bon vivant, akinek francia feleségre van szüksége, nem lenne szabad a Villag ekörül lógnia abban a reményben, hogy sikerül felszednie egyet azok közül a hideg, magányos csajok közül. De mint mindig, megfogta a karomat, és elmondta a legutolsó történeteit, mindet. Azon az estén is ezeket ismételgette, amikor áthívtam egy italra Julien és Nessa lakására. Erre az alkalomra táviratot küldött a kedvencének a fejére tojó csajok közül, közölte vele, hogy le grand journaliste, Julien Love lakásán foguk koktélozgatni, de a nő nem jött el. Miután valamennyi viccét előadta, Nessa belekezdtett a saját viccei mesélésébe, és Deni úgy röhögött, hogy betrottyantott a gatyájába; kiment a fürdőszobába (ezért biztos meg fog ölni), kimosta az alsóját kiakasztotta száradni, aztán visszajött, röhögve, és teljesen megfeledkezett az alsójáról, és amikor Nessa meg Julien meg én másnap reggel felkeltünk, és véreres szemmel, szomorúan kimentünk a fürdőszobába, halálra röhögtük magunkat, amikor megláttuk azt a hatalmas alsógatyát a zuhanyzó csövén lógni.” (77.o.)


„Bourbont és whiskyt rendeltem – víziómban láttam az elnyűtt, rettenetes, halott arcok sorát, ahogy egyenként keresztülvonulnak a világ bárján; istenem, mindannyian vonatra szálltak, egy végtelen szerelvényre, az örök temetői járatra. Mit tehetnék? Megpróbáltam elmondani Alyce-nek.” (105.o.)

2010. július 5. Joseph Conrad: Párbaj (Ezt a rövidke könyvajánlót P. Gy. és V. L. barátaimnak ajánlom, ők azok, akiknek talán a legtöbbet áradoztam kocsmás estéken az angol irodalom lengyel származású klasszikusának a nagyságáról.)

Akárcsak minden más Joseph Conrad mű, szép csöndben jelent meg a Párbaj. Tartalmazza Joseph Conrad százhetven oldalas önéletírását, és még hat novellát. Utóbbiak először jelentek meg magyarul.
Jó pár éve nem olvastam Conrad-ot, mert ami magyarul elérhető volt, azokat annak idején gyorsan befaltam, a magyarra le nem fordítottak közül néhányat angolul is elolvastam, viszont el kell ismernem, az nem igazán ment. Még fordítani is elkezdtem az egyik hosszabb novelláját, de kudarcot vallottam, ugyanis az angol nyelven csak tizennyolc éves korától megismerkedő író nyelvezete elképesztően gazdag, soronként háromszor kellett szótárt kinyitni, úgyhogy beletört a bicskám.
Az önéletírás a legfajsúlyosabb Conrad művek mellé helyezhető. Életrajzi elemeket dolgoz fel, lebilincselő módon. Az azt követő elbeszélések mindegyike szintén virtigli Joseph Conrad alkotás.
Léteznek Conrad-nál modernebb irodalmat művelő szerzők. Léteznek Conrad-nál olvasmányosabb írók. Bár ez csak látszólagos: számomra ugyanis éppen hogy Conrad az olvasmányos, az okos tartalmassága miatt olvasásra méltó.
Viszont nem létezik nála bölcsebb, az emberi léleknek nála nagyobb ismerője, nála tanítóbb mester, és lenyűgöző az, ahogy tájékoztató, de továbbmennék: életünkben is használható tanácsokkal segítő módon mutat be figurákat, konfliktusokat. Archetípusokat.
Joseph Conrad nálam nem az egyik legnagyobb prózaíró, hanem a legnagyobb.

Alapművek, amiket szintén ajánlanék. (Fájó szívvel, de szándékosan fogom nagyon rövidre a listát.)
Nostromo
A sötétség mélyén
Lord Jim

2010. Június 2. „Observations of an Honest Man” (Syrius, az ördög álarcosbálja) , azaz néhány gondolat távollévő barátoknak a Tandori, Eliot, Szentkuthy csatársorról

„Hát az idő hogyan teljen? Van-e, hogy „életem”, … Véget fog érni. Mivel pazarlom? A józanság révén? A kilengések által?”
(Tandori Dezső: A komplett tandori – komplett EZ?, 33. o. Palatinus, 2006.)



Tandori Dezső:

A Tandori-rágcsálás, a Tandori rejtvények fejtése közben újabb döbbenetes mondat került elénk, ez látható a lap tetején. „Hát az idő hogyan teljen? Van-e, hogy „életem”? … Véget fog érni. Mivel pazarlom? A józanság révén? A kilengések által?”

Már a negyedik olyan könyvét olvasom, ami mostanában, tehát az elmúlt öt évben jelent meg. Hála az égnek ezek nem a mackók kártyabajnokságáról, és/vagy a madarakról szólnak. Csak. Azok is említve vannak, persze, de nem már csak és kizárólagos téma.
Ezek a szövegek viszont olyan hihetetlenül izgalmas intellektuális birkózások, amihez fogható egyszerűen nincs. Az lehet, hogy az embernek mondjuk nem tetszik Tandori, vagy nem is érti, vagy legfeljebb húsz százalékát érti, de agyilag olyan szinten meg van birkóztatva, hogy ha az után bármilyen más szerző prózáját előveszi, olyan érzése támad, mintha valamelyik Delfin könyvet vette volna elő, amelyik tizenkét évesen volt a kedvence, annyira gyermekdednek és didaktikusnak hat mellette az összes többi szerző.
Az ember észrevétlenül átkerül egy másik ligába, amiből nem nagyon van visszatérés.
Aktívvá válik. Jól tettem, hogy a rejtvényfejtést feljebb említettem. Nem is ragozom tovább, egész egyszerűen sokkal több, mint olvasás.


T. S. Eliot:

Az is a napnál világosabb, hogy Tandori miért szereti annyira Eliot-ot. Eliot-nak sincs talán egyetlen egy verse sem, amiről el tudnám mondani, hogy pontosan értem, hogy mit akar mondani. Abban az iskolás értelemben pláne nem, hogy a „szerző itt valószínűleg arra utalt, hogy…”. Ez hagyján. De egyetlen olyan verse nincs, amiről akár saját magamban azt tudnám mondani, hogy igen, ezt úgy nagyjából értem. Legalább azt, hogy miről szól. Illetve van egy, amiről értem, hogy miről szól, csak azt nem, hogy mi a vége. Ez pedig nem más, mint amit manapság a leggyakrabban olvasgatok, a Napkeleti bölcsek utazása című verse. (Az angol címe tán The Journey of the Magi, mindjárt ellenőrzöm.) Itt majdnem mindent faszán lehet érteni, még az utalásokat is érteni lábjegyzetek, mankó nélkül; az egésznek az ívét is érzem, még azt is, hogy miről szól, csak pont a lényeget nem.
Ettől függetlenül nagyon szeretem, tudom ajánlani mindannyiótoknak.


Szentkuthy Miklós:

Szentkuthy-val egyelőre leálltam. A Goethe regényébe beletört a bicskám, az már sok volt. Utána elkezdtem a Megszabadított Jeruzsálemet, á, az egy a hatvanas évek elején megjelent kötet, emiatt olyan penészes szaga van, hogy egyszerűen fizikailag nem lehet bírni azt olvasását.
Ugyanakkor Szentkuthy-ról az a homályos és hozzá nem értő meglátásom, hogy talán azért annyira zseniális a Divertimento és a Doktor Haydn, mert akkor még kordában tartotta magát, vagy kordában tartották, vagy csak végre eladhatót akart írni, ezért kordult, vagy mit tudom én. De ott még valahogy emészthetően csapong, illetve a csapongot máris kicserélem, még emészthető a Mozart-ról készült Bosch tablója is és a Haydn-ről készült Bosch-tablója is. Viszont az embernek öt hat jó, még jobb vagy kevésbé jobb kötet után egész egyszerűen nincs kedve nekiállni a hatodik Bosch tablót böngészgetni. Mert egyszerűen elunja a dolog menetét, a szerző – immáron – túlságosan ismerős, merthogy változatlan, csak négyzetre emelt technikáját.
De egy biztos: a Divertimento és a doktor Haydn lehet, hogy nehéz olvasmány, de semmiképpen sem reménytelenül érthetetlen, követhetetlenül szerte ágas-bogasodó, ahogy egyre több későbbi.


A lényeg: a jelenlegi impresszióim birtokában nálam Tandori és Szentkuthy olyan szinten kilógnak a magyar mezőnyből, hogy nem hogy más súlycsoportot, de más sportágat, más évszázadot képviselnek.