Az első száz oldal után:

Az agyam eldobom, újabb

Kerouac

regény, újabb meglepetés. A Senkiháziak kemény, koncentrálós, munkás olvasása után egy olyan szórakoztató, lebegő olvasmány, mint a

Mester és Margarita

első kétszáz oldala. Magától röpködnek a lapok.

Elképesztően bölcs, önironikus derű hatja át az egészet. Leginkább

Krúdy Szent Mihály

- a nagyközönség által sajnos teljességgel ismeretlen - novelláira emlékeztet. (Keresd: A

Váci utcai hölgytisztelet

című novellásgyűjteményben. A halála előtti füzér. A kedvencemet meg itt találod.

http://krudygyula.blog.hu/2009/03/26/ferjekrol_a_felulmulhatatlan

Pedig

Krúdy

akkor már szegény volt, beteg volt, mégis azok a legderűsebb írásai, mégis teli bölcsességgel. Vagy lehet, hogy éppen a derű teszi hitelessé a bölcsességet? Mindegy, ez a fajta derű hatja át a

Dharma hobók

at is. Mondom, elképesztő meglepetés, megint valami teljesen új.

Kétszáznegyven oldal után:

A könyv eleje, az a hármasban történt hegymászás annyira tömény volt, hogy már volt egy olyan gyanúm, hogy a regény voltaképpen nem is lesz több, cselekményileg, mint az az egy hegymászás. (Az is tetszett volna.) Hiszen

Jacknél

az ember annyira hozzá van szokva, hogy húsz oldal alatt megtesz háromezer mérföldet, hat oldal alatt kiisznak két kocsmát, hogy tényleg a meglepetés erejével hatott az élményerejű hegymászás.

De aztán a hegymászás után az örök javíthatatlan stoppal egyből hazahúzott San Francisco-ból – mexikói kerülővel, naná, Jack barátunk Szegedről Pestre menet is érintené Mehikót, - Észak-Carolinába, karácsonyra, édesanyjához. Az ember elégedetten mosolyog, hiszen végülis milyen Kerouac regény lenne az, amiben nincs egy kiadós stoppolás.

Itt jön buddhista meditálás hazai pályán, aztán tűzés vissza, nyugatra, ott újabb buddhista meditálás, végül irány a hegy, ahol tíz hetet tölt, mint tűzfigyelő, hogy aztán a regényt ott tegyük le, ahol majd az Elhagyatottság angyalai kezdődik. (Felszínesen tájékozódtam buddhizmus ügyben, úgyhogy maradéktalanul tudom élvezni a dolog buddhista részét is, de Kerouac barátunk annyira kedvesen, gyerekesen nyílt; a lendületes írást olyan lelkesült boldogság hatja át, hogy nem hiszem, hogy megveszekedett ateisták ne tudnák élvezni a Buddhával áthatott oldalakat.)

És most mindenfajta további agyalás helyett inkább idézetek, kedvcsinálónak.

Rögtön a

Dharma

hobók elején egy sziporka. Bájos önirónia, ugyanakkor elképesztő tömörséggel és pontossággal foglalja össze a buddhizmus lényegét is. A nyilván angolban is remek bemondás a Munka Hőse áthallás miatt magyarul talán még nagyobbat is durran. (Fordítók: Szántai Zsolt, Jónás Zsolt, gratula, ezúton is, ezúttal is. Meg köszönet. Egyébként ígérem, hamarosan jelentkezek olyan beszámolóval is, ami nem lefordított kötetek alapján készül, de miért ne olvassuk magyarul, ami megvan, pláne, ha ilyen nagyszerűek azok a fordítások? De amúgy már megrendeltem a Town and a City-t, a Maggie Cassidy-t meg a Wake Up-ot.)

…Akkoriban eléggé eltökélt hangulatban éltem, és ez a határozottság kiterjedt a vallásosságomra is: szinte a tökélyig fejlesztettem a saját kis szertartásaimat és hitbéli megnyilvánulásaimat. Azóta persze eltelt egy kis idő, és már egy kicsit álszent lettem, már ami az imákat és hasonlókat illeti. Álszent, fáradt és cinikus. Talán azért, mert megöregedtem, és ezzel párhuzamosan közömbössé váltam… De akkor még tényleg hittem abban, hogy valóban létezik jóság és jótékonyság, alázat ás odaadás, semleges nyugalom és bölcsesség, meg persze áhítat is, és hittem abban, hogy valójában régimódi bhikkhu vagyok, aki modern ruhába öltözötten vándorol a világban (általában a New York, Mexico City és San Francisco által határolt háromszögön belül), méghozzá azért, hogy újra és újra megforgassa az Egyetlen Valóság, a Dharma Szent Kerekét, és elegendő érdemet gyűjtsön össze ahhoz, hogy Buddhává, vagyis Megvilágosodottá váljon, s ezzel kiérdemelje a Paradicsom Jövőbeli Hőse címét.
(Dharma hobók, 8. oldal alja.)

Mondom, ez a

Dharma hobók

rettentően derűsen, jókedvűen indul, máris itt a következő életerős beszólás:

…Japhy is felolvasta pár versét, például azt is, amit a prérifarkasról, az észak-amerikai prériken lakó indiánok által istenként tisztelt lényekről (azt hiszem, tényleg istenként tisztelik) írt, vagy talán Kwakiutl-ról, vagy ki a francról, aki az északnyugati indiánok istene, vagy mi a jóisten volt.”
(19. oldal alja.)

És egy mondat, aminek a láttán a felismerés örömével kiáltottam fel:

„ - Amikor belépsz ebbe a házba, le kell húznod a cipődet. Láttad a matracaimat? Nem szeretném, ha kárt tennél bennük a cipősarkaddal.
Engedelmesen lekaptam a lábamról puha talpú, kék vászoncipőmet, és kitettem az ajtó elé.”

És hogy mi nálam ez a felismerés öröme? Hogy íme, itt a kronológiai sorrend, a folyamatosság. Ezt a kék vászoncipőt akkor vette, amikor (Az elhagyatottság angyalaiban) lejött tíz hét után a hegyről, és egy cipőboltba betérve a szétment bakancs helyett – igen! – kék vászoncipőt vett.

Büszke is volt rá, egyébként, erreföl egy oldallal később valamelyik ezeréves lelkibarát persze, hogy rögtön lefikázta a kérdéses lábbelit, mondván, buzik hordanak ilyet.

29. o.

A poén itt az, hogy Japhy, a fő buddhista hogyan aktualizálja az ezeréves verset. A rövid idézet kontextusa ugyanis az, amikor megbeszélik egy kínai vers fordítását.

- Ray, figyelj. Ezt hallgasd meg! „A hegyekben hideg van, mindig hideg volt, s nemcsak idén.” Látod? A fickó magasan volt! Legalább tizenkét-étizenháromezer láb magasságban, vagy még feljebb. Figyelj! „Hull a hó és a jég, a sötét szakadékokban álló fák ködöt okádnak, június végén jelennek meg az első fűszálak, a levelek már augusztus végén hullani kezdenek, és én mégis olyan jól érzem magam itt, mintha szeren lennék…”
- Micsodán? Szeren?
- Ez a saját fordításom. A költő itt azt mondja, hogy: „olyan jól érzem magam itt, mint az élvhajhájszók odalent, a városban.” Szerettem volna valamivel modernné tenni a fordításomat.”

Ja, még a

Szőke bombázó

című elbeszélés is felidéztetik, rögtön ráismerünk a fehér fürdőruhás szőke bombázóra a Lincoln-ban.

Hogyan nyilatkozik az egyik – a vallási témát illetően - kétkedő, miután rendeztek egy kis szexpartit a hercegnő művésznevű hölggyel.

„-Tudod, néha a megvilágosodás szikráit vélem felfedezni abban, amit mondani próbálsz, de hidd el, a hercegnő sokkal jobban hozzásegített a lényeg megértéséhez, mint ezek a szavak.” 44. o.
 

Rövid ars poetica-szerűség, szép:

„ Aztán imádkoztam Istenhez, vagy Tathágatához, hogy elegendő időt adjon nekem, meg elegendő értelmet, elegendő erőt ahhoz, hogy el tudjam mondani az embereknek azt, amit én már tudtam (erre még most sem vagyok képes), hogy ők is tudják, amit én tudok, és ne aggódjanak, ne essenek kétségbe.” 45. o.
 

Saját szavaival adja meg a megoldást, hogy miért lehetett szeretni akkor, és hogy ma valahogy miért lehet hozzá menekülni. Mert hozzá lehet. A tévéshowk, megasztárok, a celebek, a pletykamagazinok uniformizáló, az emberi agyat, az emberi érintkezést – mert a kommunikációt – béklyózó világa elől. A vidám regényben váratlanul egy kis extrém metal:

(Ha valaki azt mondja, demagóg, ám legyen, nem vitatkozom.)

Az egyetemek ugyanis nem egyebek, mint a középosztálybeli, egyéniséggel nem rendelkező kis senkik neveldéi. Ezeknek a senki-neveldéknek a leglényege a campusok közvetlen közelében mutatkozik meg, azokban a negyedekben, amelyekben csinos és elegáns, gondozott gyepszőnyeggel körülvett házak állnak, amelyek mindegyike rendelkezik ez közel azonos nappalival, amely nappalik mindegyikében megtalálható egy televízió, amelyben mindenki ugyanazt nézi, és ettől ugyanezt gondolja, miközben a világ Japhyjai kalandozni mennek a vadonba, hogy mehallják a vadon valódi szavát, hogy megtalálják a csillagok eksztázisát, felfedezzék és megfejtsék arcnélküli, csodák nélküli, satnyuló civilizációnk eredetének rejtélyes titkait. 49.o.


„…Fura fazon volt ez a Morley. Egyszer, azután, hogy megtudta, hogy Alvahnak nincs igazi ágya a házban, váratlanul betoppan hozzánk (úgy jelent meg, akár egy kísértet), éppen akkor, amikor ártatlanul, mit sem sejtve ébredeztünk és kávézni készültünk. Betoppant és hozott magával egy hatalmas franciaágyat, fene se tudja, hol szerezte. Akkora ágy volt, hogy ketten is alig bírtuk kicipelni a fészerbe, miután elment… 52.o.

 

A hegymászás közben alvóhelyet keresnek:

„Az ösvény végénél elterülő rét olyan szép volt, hogy megjegyeztem:
- Haver, ezt nézd meg! – Álomba illő rét, fenyőfák az egyik szélénél,a tó, a tiszta, friss levegő, az aranyszínűre festődő délutáni felhők… - Mi lenne, ha itt éjszakáznánk? Még sosem láttam ennél szebb helyet.
- Á, ez semmi. Oké, jól néz ki, de reggel arra ébrednénk, hogy három tucat vakációzó tanítónő süti a szalonnát alábunknál. Ahová mi készülünk, ott egyetlen embei lény sem lesz rajtunk kívül. Ha mégis találunk ott valakit, változzak pöttyös lófasszá!” (80.o.)
 

Kontextus: Mielőtt Japhy elindul Japánba, a buddhista kolostorba:

- Tényleg, mit fogsz hordani a rendházban?
- Olyan Csang-dinasztia stílusú fekete, hosszú csuhafélét, amitől az ember keletinek érzi magát.
- Alvah szerint a hozzánk hasonlók azért hordanak köntöst, mert keletiesek akarnak lenni, de eközben a keletiek a szürrealizmusról, Charles Darwinról olvasgatnak, és nyugati stílusú öltönyben járnak. 228.o.
 

Volt még kijelölve egy-két idézet, de inkább hagyom. Ha valaki elolvasná, ne lőjek le több poént.

Végezetül annyit, hogy amikor az utolsó oldalánál letettem, a legszívesebben máris folytattam volna az Elhagyatottság angyalaival, amit jó két hete olvastam el, csak azért nem tettem, mert van még olvasatlan magyarul is.

„- Mindegy - jegyezte meg Alvah -, úgyis mindig, mindennek sírás a vége.” (242.o.) )

Pedig

Krúdy

akkor már szegény volt, beteg volt, mégis azok a legderűsebb írásai, mégis teli bölcsességgel. Vagy lehet, hogy éppen a derű teszi hitelessé a bölcsességet? Mindegy, ez a fajta derű hatja át a

Dharma hobók

at is. Mondom, elképesztő meglepetés, megint valami teljesen új.

Kétszáznegyven oldal után:

A könyv eleje, az a hármasban történt hegymászás annyira tömény volt, hogy már volt egy olyan gyanúm, hogy a regény voltaképpen nem is lesz több, cselekményileg, mint az az egy hegymászás. (Az is tetszett volna.) Hiszen

Jacknél

az ember annyira hozzá van szokva, hogy húsz oldal alatt megtesz háromezer mérföldet, hat oldal alatt kiisznak két kocsmát, hogy tényleg a meglepetés erejével hatott az élményerejű hegymászás.

De aztán a hegymászás után az örök javíthatatlan stoppal egyből hazahúzott San Francisco-ból – mexikói kerülővel, naná, Jack barátunk Szegedről Pestre menet is érintené Mehikót, - Észak-Carolinába, karácsonyra, édesanyjához. Az ember elégedetten mosolyog, hiszen végülis milyen Kerouac regény lenne az, amiben nincs egy kiadós stoppolás.

Itt jön buddhista meditálás hazai pályán, aztán tűzés vissza, nyugatra, ott újabb buddhista meditálás, végül irány a hegy, ahol tíz hetet tölt, mint tűzfigyelő, hogy aztán a regényt ott tegyük le, ahol majd az Elhagyatottság angyalai kezdődik. (Felszínesen tájékozódtam buddhizmus ügyben, úgyhogy maradéktalanul tudom élvezni a dolog buddhista részét is, de Kerouac barátunk annyira kedvesen, gyerekesen nyílt; a lendületes írást olyan lelkesült boldogság hatja át, hogy nem hiszem, hogy megveszekedett ateisták ne tudnák élvezni a Buddhával áthatott oldalakat.)

És most mindenfajta további agyalás helyett inkább idézetek, kedvcsinálónak.

Rögtön a

Dharma

hobók elején egy sziporka. Bájos önirónia, ugyanakkor elképesztő tömörséggel és pontossággal foglalja össze a buddhizmus lényegét is. A nyilván angolban is remek bemondás a Munka Hőse áthallás miatt magyarul talán még nagyobbat is durran. (Fordítók: Szántai Zsolt, Jónás Zsolt, gratula, ezúton is, ezúttal is. Meg köszönet. Egyébként ígérem, hamarosan jelentkezek olyan beszámolóval is, ami nem lefordított kötetek alapján készül, de miért ne olvassuk magyarul, ami megvan, pláne, ha ilyen nagyszerűek azok a fordítások? De amúgy már megrendeltem a Town and a City-t, a Maggie Cassidy-t meg a Wake Up-ot.)

…Akkoriban eléggé eltökélt hangulatban éltem, és ez a határozottság kiterjedt a vallásosságomra is: szinte a tökélyig fejlesztettem a saját kis szertartásaimat és hitbéli megnyilvánulásaimat. Azóta persze eltelt egy kis idő, és már egy kicsit álszent lettem, már ami az imákat és hasonlókat illeti. Álszent, fáradt és cinikus. Talán azért, mert megöregedtem, és ezzel párhuzamosan közömbössé váltam… De akkor még tényleg hittem abban, hogy valóban létezik jóság és jótékonyság, alázat ás odaadás, semleges nyugalom és bölcsesség, meg persze áhítat is, és hittem abban, hogy valójában régimódi bhikkhu vagyok, aki modern ruhába öltözötten vándorol a világban (általában a New York, Mexico City és San Francisco által határolt háromszögön belül), méghozzá azért, hogy újra és újra megforgassa az Egyetlen Valóság, a Dharma Szent Kerekét, és elegendő érdemet gyűjtsön össze ahhoz, hogy Buddhává, vagyis Megvilágosodottá váljon, s ezzel kiérdemelje a Paradicsom Jövőbeli Hőse címét.
(Dharma hobók, 8. oldal alja.)

Mondom, ez a

Dharma hobók

rettentően derűsen, jókedvűen indul, máris itt a következő életerős beszólás:

…Japhy is felolvasta pár versét, például azt is, amit a prérifarkasról, az észak-amerikai prériken lakó indiánok által istenként tisztelt lényekről (azt hiszem, tényleg istenként tisztelik) írt, vagy talán Kwakiutl-ról, vagy ki a francról, aki az északnyugati indiánok istene, vagy mi a jóisten volt.”
(19. oldal alja.)

És egy mondat, aminek a láttán a felismerés örömével kiáltottam fel:

„ - Amikor belépsz ebbe a házba, le kell húznod a cipődet. Láttad a matracaimat? Nem szeretném, ha kárt tennél bennük a cipősarkaddal.
Engedelmesen lekaptam a lábamról puha talpú, kék vászoncipőmet, és kitettem az ajtó elé.”

És hogy mi nálam ez a felismerés öröme? Hogy íme, itt a kronológiai sorrend, a folyamatosság. Ezt a kék vászoncipőt akkor vette, amikor (Az elhagyatottság angyalaiban) lejött tíz hét után a hegyről, és egy cipőboltba betérve a szétment bakancs helyett – igen! – kék vászoncipőt vett.

Büszke is volt rá, egyébként, erreföl egy oldallal később valamelyik ezeréves lelkibarát persze, hogy rögtön lefikázta a kérdéses lábbelit, mondván, buzik hordanak ilyet.

29. o.

A poén itt az, hogy Japhy, a fő buddhista hogyan aktualizálja az ezeréves verset. A rövid idézet kontextusa ugyanis az, amikor megbeszélik egy kínai vers fordítását.

- Ray, figyelj. Ezt hallgasd meg! „A hegyekben hideg van, mindig hideg volt, s nemcsak idén.” Látod? A fickó magasan volt! Legalább tizenkét-étizenháromezer láb magasságban, vagy még feljebb. Figyelj! „Hull a hó és a jég, a sötét szakadékokban álló fák ködöt okádnak, június végén jelennek meg az első fűszálak, a levelek már augusztus végén hullani kezdenek, és én mégis olyan jól érzem magam itt, mintha szeren lennék…”
- Micsodán? Szeren?
- Ez a saját fordításom. A költő itt azt mondja, hogy: „olyan jól érzem magam itt, mint az élvhajhájszók odalent, a városban.” Szerettem volna valamivel modernné tenni a fordításomat.”

Ja, még a

Szőke bombázó

című elbeszélés is felidéztetik, rögtön ráismerünk a fehér fürdőruhás szőke bombázóra a Lincoln-ban.

Hogyan nyilatkozik az egyik – a vallási témát illetően - kétkedő, miután rendeztek egy kis szexpartit a hercegnő művésznevű hölggyel.

„-Tudod, néha a megvilágosodás szikráit vélem felfedezni abban, amit mondani próbálsz, de hidd el, a hercegnő sokkal jobban hozzásegített a lényeg megértéséhez, mint ezek a szavak.” 44. o.
 

Rövid ars poetica-szerűség, szép:

„ Aztán imádkoztam Istenhez, vagy Tathágatához, hogy elegendő időt adjon nekem, meg elegendő értelmet, elegendő erőt ahhoz, hogy el tudjam mondani az embereknek azt, amit én már tudtam (erre még most sem vagyok képes), hogy ők is tudják, amit én tudok, és ne aggódjanak, ne essenek kétségbe.” 45. o.
 

Saját szavaival adja meg a megoldást, hogy miért lehetett szeretni akkor, és hogy ma valahogy miért lehet hozzá menekülni. Mert hozzá lehet. A tévéshowk, megasztárok, a celebek, a pletykamagazinok uniformizáló, az emberi agyat, az emberi érintkezést – mert a kommunikációt – béklyózó világa elől. A vidám regényben váratlanul egy kis extrém metal:

(Ha valaki azt mondja, demagóg, ám legyen, nem vitatkozom.)

Az egyetemek ugyanis nem egyebek, mint a középosztálybeli, egyéniséggel nem rendelkező kis senkik neveldéi. Ezeknek a senki-neveldéknek a leglényege a campusok közvetlen közelében mutatkozik meg, azokban a negyedekben, amelyekben csinos és elegáns, gondozott gyepszőnyeggel körülvett házak állnak, amelyek mindegyike rendelkezik ez közel azonos nappalival, amely nappalik mindegyikében megtalálható egy televízió, amelyben mindenki ugyanazt nézi, és ettől ugyanezt gondolja, miközben a világ Japhyjai kalandozni mennek a vadonba, hogy mehallják a vadon valódi szavát, hogy megtalálják a csillagok eksztázisát, felfedezzék és megfejtsék arcnélküli, csodák nélküli, satnyuló civilizációnk eredetének rejtélyes titkait. 49.o.


„…Fura fazon volt ez a Morley. Egyszer, azután, hogy megtudta, hogy Alvahnak nincs igazi ágya a házban, váratlanul betoppan hozzánk (úgy jelent meg, akár egy kísértet), éppen akkor, amikor ártatlanul, mit sem sejtve ébredeztünk és kávézni készültünk. Betoppant és hozott magával egy hatalmas franciaágyat, fene se tudja, hol szerezte. Akkora ágy volt, hogy ketten is alig bírtuk kicipelni a fészerbe, miután elment… 52.o.

 

A hegymászás közben alvóhelyet keresnek:

„Az ösvény végénél elterülő rét olyan szép volt, hogy megjegyeztem:
- Haver, ezt nézd meg! – Álomba illő rét, fenyőfák az egyik szélénél,a tó, a tiszta, friss levegő, az aranyszínűre festődő délutáni felhők… - Mi lenne, ha itt éjszakáznánk? Még sosem láttam ennél szebb helyet.
- Á, ez semmi. Oké, jól néz ki, de reggel arra ébrednénk, hogy három tucat vakációzó tanítónő süti a szalonnát alábunknál. Ahová mi készülünk, ott egyetlen embei lény sem lesz rajtunk kívül. Ha mégis találunk ott valakit, változzak pöttyös lófasszá!” (80.o.)
 

Kontextus: Mielőtt Japhy elindul Japánba, a buddhista kolostorba:

- Tényleg, mit fogsz hordani a rendházban?
- Olyan Csang-dinasztia stílusú fekete, hosszú csuhafélét, amitől az ember keletinek érzi magát.
- Alvah szerint a hozzánk hasonlók azért hordanak köntöst, mert keletiesek akarnak lenni, de eközben a keletiek a szürrealizmusról, Charles Darwinról olvasgatnak, és nyugati stílusú öltönyben járnak. 228.o.
 

Volt még kijelölve egy-két idézet, de inkább hagyom. Ha valaki elolvasná, ne lőjek le több poént.

Végezetül annyit, hogy amikor az utolsó oldalánál letettem, a legszívesebben máris folytattam volna az Elhagyatottság angyalaival, amit jó két hete olvastam el, csak azért nem tettem, mert van még olvasatlan magyarul is.

„- Mindegy - jegyezte meg Alvah -, úgyis mindig, mindennek sírás a vége.” (242.o.)