kis magyar fociláz: olvasónapló

2010. szeptember 6. Jack Kerouac: Tristessa

De aztán Bull elmagyarázza: „Nem akar szerelmet – Ha arra a székre ráültetnéd Grace Kelly-t, arra a másikra meg Muckymuck morfiumát, én a morfiumot venném el, nem Grace Kelly-t.” (101. o. Ford: Szántai Zsolt)


1. Hogy jártam vele?

Nem hosszú, mintegy száz oldalas regény, ritkásan szedve, tehát annyi sincs.
Első nekifutásra a harmincötödik oldal táján félbehagytam. (Még mindig a Desolation Angels hatása, egyszerűen nem tudtam más hangnemre átváltani, és ez sokkal fárasztóbb.) Aztán most vasárnap majdnem egy húzásra sikerült.

2. Rövid összefoglaló, poén lelőve nem

Két fő szereplő: Tristessa, a huszonhat éves, mexikói, morfinista prosti. Jack barátunk, aki végig olyan fura deríliumszerűségben van, mint amikor az ember már sokadik napja italozik, és az ital fel már nem emeli, inkább csak kezdi agyonvágni, teljesen hülyére. És akkor ráadásul nyomnak neki morfiumot is.
Ott van még El Indio, a tuti morfinista, akit – Tristessához hasonlóan – más nem is érdekel. És Bull, az amerikai, szintén morfonista roncs.
Tehát ezek nem szubjektumok, nem jellemek, hanem uszadékfák.

3. A szerző meg a szemüvege

Bull-t csak azért említem, mert ő felbukkan az Elhagyatottság Angyalaiban is, de ott valahogy egész más képet kapunk róla. Ugyanekkora narkós, mint itt, a Tristessában, de az Elhagyatottság angyalaiban egy bájos, megbocsátó, ironikus képet kapunk, - egyszóval jó fej a fickó, na, hogy megzabálnánk! - itt meg teljes brutál kórismét. És ezt miért említem? Hát mert hogy milyen szép, hogy a szerző HANGULATÁtól, lelkiállapotától függően mennyire homokegyenest máshogy lehet láttatni ugyanazt. Ez csodaszép. (Ősz vége felé Proust-nak is újra nekifeszülünk, egyre valószínűbb, bár emlékszem, a harmadik meg a negyedik kötet első harmada után micsoda iszonyatos mélypontok.)

4. Egy párhuzam, tán nem erőltetett, mert nem erőltetem

Nehéz olvasmány, küszködős, nem adja ingyen magát. Ha viszont fölkötöttük a gatyaszárat, és kiiktattuk a háttérzajokat, akkor a szöveg erős, sűrű, töményen lírai; hogy szabad vers, azt nem mondanám, de nagyon magvas, tartalmas, mondom, figyelni is folyamatosan kell. Tényleg azért nincs itt se normális párbeszéd, se hagyományos értelemben vett narráció, mert emberi roncsok molyolnak itt, majdnem azt mondtam, hogy félig észnél, de annyira se. Megmondom, mi jutott eszembe róla, a Malcolm Lowry féle Vulkán alatt. Az se egy ifjúsági olvasmány, viszont annak ellenére, hogy kábé tízszer hosszabb, mégis könnyebb olvasmány. Úgyhogy bevallom őszintén, a kettő közül inkább azt ajánlanám.

Még egy apróság, aminek semmi jelentősége, ha már Lowry felmerült. Itt van két, angol nyelven, tehát hellyel-közzel európai által írt regény, és az állatias lealjasulás (Magyar Néphadsereg szóhasználata: Istenem!) mind a két esetben Mexikóban ment végbe. Talán ott engedi el magát igazán az európai ember? Nem tudom, lehet, hogy ezt hülyeség is, tényleg csak érdekességként említettem.

Konkl: A regényt csak olyanoknak ajánlom, akik nagyon szeretik Kerouac-ot. Kezdeni semmiképpen sem szabad ezzel.

VALAMENNYI KORÁBBI ensalchicha meg papas fritas, a tavalyi évről, ah, Isten, mondd, mit művelsz gyermekeiddel? – Szomorú együttérzéssel és sosem-szólok-bele viselkedéseddel és gyönyörűnek nem mondható arcoddal, mit teszel ellopott gyermekeiddel, akiket a saját elmédből csentél ki, hogy végiggondolj egy gondolatot, mert unatkoztál, és te voltál az Elme – nem lett volna szabad ezt tenned, Uram, Felébredettség, nem lenne szabad játszanod ezt a szenvedés-és-meghalás játékot a gyermekeiddel, saját elmédben, nem lenne szabad aludnod, nem lenne szabad fütyülnöd a zenére, táncolnod, egyedül, egy felhőn, ráüvöltve a csillagokra, amiket te teremtettél, Isten, sosem lett volna szabad kitalálnod ezeket a nevetséges, törékeny, icinyke-picinyke, gyengécske, esendő figurákat – minket, kicsike bánatosokat, minket, a gyermekeidet – Szegény, zokogó Bull – gyermek ő is, amikor beteg, és én is sírok, de Tristessa már ezt sem engedi meg magának…